március 9

Igazából csak elloptam azt az ötletedet, hogy kiírjam magamból a dolgokat, hátha segíteni fog, de nagyon nehéz és rossz elkezdeni.

Én egyébként tegnapig meglepően jól viseltem a dolgokat. Nem volt az a nyomasztó szar, szomorú érzés, amit alapvetően vártam, de igazából nem volt semmilyen, nem nagyon tudtam semminek sem különösebben örülni, nem váltott ki semmi különösebb gondolatokat vagy reakciókat belőlem, inkább volt minden szürke, én pedig nagyon passzív. Igazából olyan érzés volt, mintha minden le lett volna bénulva körülöttem, semmilyen volt az egész világ. Aztán néha nagyon rossz volt.

Szerdán elmentem mászni a szokásosan háromra, majd amikor felmentem az öltözőbe és bekapcsoltam a mobilnetemet, a frissítések között nem szerepelt üzenetedet, nem írtam neked előtte, hogy megyek edzeni, nem kaptam rá a szokásos sugarcubs maci stickereket, és elkezdett az egész nagyon hiányozni. Dávid meg Tofi azt mondták, hogy egészen jól viseltem addig, de annyira szar és üres érzés volt, ott kellett volna lennie valaminek, ami gyakorlatilag mostanra mondjuk október eleje óta már jó közelítéssel 20 hete, heti 2-3 alkalommal legalább megtörtént, most meg nincs ott. Egészen jól tudtam ignorálni, meg volt mellette más dolgom, házit csinálni meg hasonlók, úgyhogy próbáltam inkább kiverni a fejemből.

Este Bori bent aludt Bojtinál, és hát csak megkérdeztem, hogy mikor szeretnének felkelni (, egyébként szerencsére egészen jó alvók, néha Bori mocorgott reggel, de nem volt ezzel baj), Bori ment nyolcra hozzám hasonlóan, de neki elég 15-20 perc is összekészülni (és nem legalább 1 óra bootolni). Ekkor átállítottam a korábbban 6:30 körültől szóló ébresztőimet fél órával későbbire. Igen, tök jó, fél órával többet aludhatok reggel, de igazából semelyik reggeli koránkelés nem volt "áldozat" ahhoz képest, hogy melletted aludhattam, hogy előtte este ott lehettem nálad, kajálhattunk együtt, beszélgethettünk együtt, és a kis apróságok bőven többet értek annál, hogy most fél órával többet alszom vagy sem.

Csütörtök reggel felkeltem, autopilot módban elkezdtem csinálni a kis dolgaimat, aztán egész délelőtt egyébként szar volt a gyomrom, ment a hasam, de úgy voltam vele, hogy biztos csak valami rosszat ettem. Délután elmentünk Dénesékkel mászni, addig végig órán voltam, illetve Tofival Nyakleveseztünk a Kálvinnál, ahonnan az Astorián felszálltam a metróra, tudatosan nem nézve a Skyscanner felé, hátha éppen (nagyon minimális valószínűséggel, de) összefutnánk, nagyon el akartam kerülni minden ilyet. A metró ment egy megállót a Deákig, majdnem leszálltam, a tudattól eléggé rosszul éreztem magam, és rájöttem, hogy valószínűleg pénteken lesz az utolsó olyan alkalom, hogy a metróból felsétálva és elindulva a dm, a BÁV felé, majd jobbra fordulva bemegyek hozzád. Utoljára fogom beírni a kapucsengő kódját, átmenni a belső udvaron, majd felmenni vagy lifttel vagy lépcsővel hozzád és megvárni, hogy kinyisd az ajtót.

Amikor szerda este megkérdeztem, hogy mikor jöjjek majd a cuccaimért, igazából nem akartam annyira, hogy ilyen korai (pénteki) időpontot célozzunk be, nem akartam, hogy két nap múlva legyen az, hogy utoljára látlak hosszú ideig.

Pénteken délelőtt mint mindig, reggeltől órám volt, aztán gyorsan elszaladtam az Alleeba, majd mászni, mászás után még maradtam a srácokkal kicsit, nem akartam felmenni megnézni a telefonomat, nem akartam, hogy eljöjjön a délután. Négy körül mégis végeztünk, megint nem volt edzés utáni üzenet. Az utóbbi időben amúgy is hiányoltam, hogy a kettes metróval menjek edzésre, vagy jöjjek utána hozzád, igazából bele sem gondoltam, hogy mikor lesz az utolsó alkalom. Amikor visszaértem a koliba, elcsesztem egy csomó időt, aztán húztam még egy kicsit azt, hogy csináljak kaját, de végül csak elindultam hozzád.

Nagyon szar volt. Nem akartam, hogy most jöjjek utoljára hozzád a hármas metróval, nem akartam elmenni ugyanúgy a dm és a BÁV felé, majd jobbra fordulva bemenni, úgyhogy a metróból felsétálva elindultam jobbra inkább, hogy ne tegyem tönkre az emlékeimben ezt az útvonalat. Nem akartam, hogy tudatosuljon, hogy ez az utolsó. Igazából meg akartalak kérni, hogy majd másfelé menjünk, amikor a koliba megyünk, de önzőnek éreztem és kicsit gyávának is, hogy utólag ilyen kéréseim legyenek.

Bementem hozzád, ugyanúgy, mint kedden, nem volt köszönős puszi, nem volt ölelés, nem volt semmi. Elkezdtem átrakni a laptopodról a dolgokat, közben beszéltünk aktualitásokról, mintha semmi sem történt volna, és igazából nem tudom felmérni, hogy most rosszul esett-e, hogy most ilyenekről beszélünk, amikor azt akartam volna elmondani, hogy mennyire fogsz hiányozni, sajnálom, hogy ezek az utolsó alkalmak, nem akartam, hogy ez történjen.

Nem mondtam kedden semmit, nem sírtam, nem hisztiztem. Nem tudom, hogy miért nem tettem, nem akartam passzív-agresszívan írni azt az sms-t, nem akartalak triggerelni, nem akartalak megbántani. Sajnálom, hogy rosszul csináltam (ezt is), nem akartam tönkretenni mindent. Sírnom, hisztiznem kellett volna, de amikor megkérdeztem, hogy átgondoltad-e az egészet és végleges-e a döntésed, akkor biztos voltál benne. Nagyon fájt, hogy ezt mondod, hogy az elmúlt több, mint 10 hónap után elég volt 8-10 óra átgondolni azt, hogy érdemes-e befejezni az egészet. 

Korrektül csináltad, megbeszéltük az egészet, én meg ostoba és gyerekes módon próbáltam valami kapaszkodót keresni (hátha valaki más van a háttérben például), hogy találjak valami indokot arra, amiért akár haragudhatnék, de szerencsére egyből amint kimondtam a faszságaimat, abbahagytam ezt a gondolatmenetet. Felnőtt férfi vagy, és igazából úgy gondolom, hogy ha elhatároztad valamiről a véleményed, akkor tiszteletben kell tartanom. 

Bocsánatot szeretnék kérni ezért a hülyeségért, tényleg nem gondoltam komolyan, hogy találtál valakit. 

Bocsánatot szeretnék kérni azért, hogy ha valaha is féltékenykedtem és beszólogattam, akkor is mondtam utólag, hogy nem ellened irányul, a saját kis insecurity-jeimet próbáltam rád kivetíteni. Ezek nem képezik rajtam kívül senki felelősségét, nem érdemelted meg, hogy a saját magamról alkotott negatív véleményemmel megfertőzzem akár öt percre is kapcsolatunkat.

Szóval pénteken nálad a beszélgetés átfordult elég fájdalmas irányba. Azt gondoltam, hogy nem lesz ilyen nehéz, őszintén szólva soha nem láttalak sírni és nem gondoltam, hogy miattam fogsz. Vagy hát amiatt, hogy vége lett. Nagyon rossz volt, hogy semmit nem tehettem, meg akartalak vigasztalni, át akartalak ölelni, nem akartam látni, hogy bármi is fájdalmat okoz neked. Nagyon rosszul éreztem magam, amiért ez hozzám köthető, amiért bármi ilyen történt. Jobban szerettem volna, hogy haragudj rám, hogy mérges legyél, hogy ne csak szenvedj. Amikor azt mondtad, hogy "lehet, hogy óriási hülyeséget csináltam", elképzelhetetlenül fájt, hogy ilyen formában történt meg, hogy valaki ennyire értékelt engem, hogy valaki azt, hogy elveszít ilyen fájdalmasan kezeli, nagyon hiányoztál abban a pillanatban (annak ellenére, hogy előttem álltál), nagyon szomorú voltam, hogy itt a vége az egésznek és olyan dolgokat osztasz meg velem, amire nem számítottam senkitől sem egész életemben.

Igazából nagyon sokszor gondolkodtam azon amikor jártunk, hogy rosszul csinálom-e a dolgokat, sokszor kértem kisebb-nagyobb dolgokról feedbacket, és egyébként nagyon jó érzés volt, hogy nyíltan meg tudom ezeket beszélni veled. Viszont sosem gondoltam, hogy én annyira jó lennék a kapcsolatokban úgy általában, nagyon sokszor éreztem azt, hogy valószínűleg sokkal jobban csinálják mások, hogy jobbat érdemelnél, lehetnék rugalmasabb, lehetnék kedvesebb, de csak magamat tudom adni, és a legjobb verzióm is elég gyér. Ezekben a pillanatokban viszont úgy éreztem, hogy valaki mellett tényleg jó voltam, hogy van valaki, aki értékelt. Értékelte az apróságokat, értékelte azt, hogy vagyok.

Igazából ez most nagyon úgy hangzik, mintha nem fogtam volna fel azt, hogy a kapcsolatunk alatt értékeltél, de az apróságokból mindig éreztem. Néha amikor kézenfogva aludtunk el, amikor külön hoztál nekem valamit, amikor a kedvemért vettél meg bármit vagy csak szimplán egy meme-t csak nekem küldtél (, mert eszedbe jutottam róla), nagyon jól esett, minden ilyen alkalom csodálatos volt.

Nagyon rossz lesz csak így megszakítani a kapcsolatot, már most nagyon fáj, már most érzem azt, amit régebben, amikor szarul voltam. Nem az előző kapcsolataim után volt ilyen érzésem, hanem sokkal rosszabb eseményekkor, olyan, mintha valami üreg lenne a mellkasomban, ami próbál beszippantani, mintha beszakadnának a bordáim valahova mélyre.

Tegnap a sokadik szomorú pillanat után amikor végleg elköszöntünk és csak valami nyöszörgős kis szar "sziá"-t tudtam kipréselni magamból, egyből megfordult a fejemben, hogy azt kellett volna mondanom, hogy "hiányzol", hogy "nagyon szeretlek", hogy "ne menj el", de kisétáltál az ajtón, és örökre vége lett mindennek. Óriási űrt hagytál magad mögött a szobában, nagyon fájt. Mohó módon elolvastam gyorsan a leveled, hogy még kapjak belőled pillanatokat, hogy még egy utolsó beszélgetés történhessen veled, még ha csak a fejemben is. Több nekifutásra sikerült végigolvasni a leveled, majd lehet egyszer reagálni is fogok rá, de még úgy akarok erre tekinteni, mintha akkor a kis fejemben újra találkoznánk, és nem akarom elkapkodni előre. Nem hiszem, hogy egészséges gondolkodás lenne, de még valahol a fejemben szeretnék veled lenni.

Bogival elvileg kilencre kellett volna mennünk mászni, de negyed tízig sikerült abbahagynom a hiperventillálást és a hisztis könnyezős vinnyogást, borzalmas volt. Utoljára ilyen fulladós-hiperventillálós dolog szerintem évekkel korábban történt velem, kicsit pánikroham-szerű (vagy pontosan az) volt, próbáltam magamat megnyugtatni, de aztán eszembe jutott, hogy ha valaki itt lenne és megnyugtatna, az is csak akkor működne, ha te lennél itt, és még rosszabb lett. Végül valamikor vége lett a hosszabbnak, öltözés közben rám tört néhány kisebb, de az még elviselhető volt. Majd a villamoson amíg nem találkoztam Bogival, sikeresen elbőgtem magam többször mások láttára, és az öltözőben is külön be kellett mennem a mosdóba bőgni, mert nagyon szarul voltam. Mászás közben sem tudtam elterelni a gondolataimat, a délutáni edzéstől le is voltam halva kicsit, fáradt voltam, nehezebb volt magamat tartani. Eszembe jutott, amikor Tináékkal a túrázáson a "tartatlan" kifejezést, és hát én is az voltam belül, de próbáltam nem kivetíteni másokra az egészet. Mászás után Bogi megkérdezte, hogy milyen volt elköszönni, alig tudtam kimondani, hogy "nagyon szar", mert mennem kellett megint bőgni a wc-be, és mondtam Boginak, hogy többet ne kérdezze, mert nem akarom elbőgni magam. Az Oktogonnál megint egyedül maradtam a villamoson, és nem sikerült normálisan tartanom magamat, de a sok részeg ember között nem volt feltűnő, ahogy a néha-néha legördülő könnycseppeket feltakarítottam az arcomról. Nagyon fáradt voltam, nagyon rosszul voltam, és nagyon fájt minden. Beérve a szobába megint elkezdtem a hiperventillálós-hisztis zokogásomat, majd a szoba-mosdó útszakaszt túlélve a zuhanyzóban folytattam az egészet.

Őszintén szólva nem tudom, hogy miért írom le ezt az egészet, nem tudom, hogy tervezem-e elküldeni neked majd később a bejegyzés(eke)t, mert eredetileg akartam, de nagyon önsajnáltatós módba ment át az egész, mert pillanatnyilag inkább csak magamnak szedem össze a történéseket. Most is zokogva írom ezt az egészet, igazából 10:30-kor indul a buszom, illetve közben megfürdettem az orchideákat is. Nagyon sokszor felmerült bennem, hogy most gyakorlatilag ez az utolsó élő dolog belőled, ami maradt nálam, és már elkezdtem rettegni attól, hogy valami baja lesz.